Nem vagyok meleg. De ha az lennék, se lenne gond. Vagyis inkább nem lenne egyszerű. Például Keszthelyen nem. (Igaz, ide más vidéki kisvárost is írhattam volna, a falvakról nem is beszélve.) Ezért.
Június 30-án nyílt meg a 2017-es Budapest Pride Fesztivál, ami egy hétig tart és a július 8-i felvonulással ér véget. Az elsőt még 1993-ban rendezték meg, az idei a 22. lesz a sorban. Az eseményhez kapcsolódó Nyitottak vagyunk mozgalom pedig a toleráns és a valódi esélyegyenlőséget fontosnak tartó cégeket gyűjti össze és mutatja be néhány éve.
A minap szavazták meg Németországban, hogy házasodhatnak azonos neműek. (Mert csak a szerelem és a szeretet számít. Főleg 2017-ben.) Abban a Németországban, ami mindig is inkább konzervatív volt, mint nem. (Ahogy Keszthelyről is ugyanez mondható el az utóbbi 20 éve alapján is.) Mindezek ellenére sok politikus, polgármester, közéleti szereplő comingoutolt náluk az utóbbi években, és a németek többségének (is) jól van ez így. 2017-ben mindenképpen.
Itthon azonban nem kell attól félnünk, hogy a 2018 vagy 2022 után alakuló bármilyen színű és szagú kormányunk is viharsebesen hozzányúlna egy törvénytervezethez, vagy az alkotmányhoz (bocsánat, Alaptörvényhez), hogy változtasson a melegek, a meleg párok jogainak egyenlősége érdekében. Ettől az ország és a társadalmunk nagy része – sajnos még – messze van, a vidékünk nemkülönben. Egyedül a fővárosunk az, ahol nem néznek ferdén, vagy sehogy sem egy meleg párra. Legalább Budapesten jól van ez így.
Na, de vissza ahhoz, milyen lehet Keszthelyen melegnek lenni (és más kisvárosban is, hogy ne csak szeretett városunkon legyen a por elverve)?
Semmilyen. Mert melegek nincsenek Keszthelyen. Nem látta őket senki, de van, akiről már valaki azt mondta, vagy csak azt hallotta. (Skandalum!) Vagy aki az, arról se tudják elképzelni, mert az milyen lenne már!
Az elmúlt években több Keszthelyen kívüli keszthelyi comingoutnak a távoli szemlélője voltam. Mert szeretett városomban senki, talán még a családjuk előtt sem merték felvállalni nem másságukat, csupán önmagukat. Így a néhány fokkal nyitottabb és toleránsabb Budapesten merték megélni valódi énjüket. Olyanokról beszélünk, akik Keszthelyen köztünk éltek, kedvelt emberek voltak, de mihelyt kiderülne „másságuk”, az városi megbotránkozást keltene. És nem is kicsit. És erre tényleg nincs szükségük. Ezért sem a városban élnek, nem itt alkotnak, nem itt boldogok (és talán rendesen sosem térnek már vissza). Aki pedig érzi magában, hogy máshogy szeret, az meghúzódik, örök agglegénye vagy aggleánya lesz a városnak.
De mit tegyenek a magukat melegnek érző és azt megélni is akaró keszthelyi férfiak és nők, srácok és lányok, ha még a felvilágosult Festetics György városában is elenyésző számban létező és lassan kifogyó nyitott(abb) szellemiségű emberek nagy részét is megbotránkoztatja, ha kiderül ismerősről vagy bárkiről a városban, hogy homoszexuális?
Ez még inkább szomorúbbá teszi nemcsak a jelen helyzetet, hanem a város jövőjét is.
Mert nem ígér szebb és fényesebb jövőt egy közösségnek sem, ha folyton a magába zárkózó, rosszindulatú és intoleráns arcát mutatja. Ezekből nem szoktak sikeres és élhető helyek, közösségek kinőni. És ezekre mások sem kíváncsiak. Az sem, aki élni, és az sem, aki vendégnek jönne Keszthelyre.
Mert a tolerancia és a nyitottság 2017-ben megkérdőjelezhetetlen alapérték kell legyen. Nemcsak vallási, nemi és bármilyen hovatartozástól függetlenül, hanem a városon belül együtt élők és a messzebbről érkező turisták irányába is. Bár sokan mindezek nélkül is büszkék Keszthelyre. Én mindezek ellenére is, de azért fáj nagyon.
